Valószínűleg megkésve ért ide hozzánk a film, így a karácsony lázában már kicsit furcsa újra halottak napjára visszakerülni, de mindenképpen érdemes. A héten két fess fiatalember társaságában megnéztem a Disney és a Pixar közös szerelemgyerekét, a Coco-t. A kritika, amit olvastam róla, nagyjából fedi az én véleményemet is: egy nagyon jó kis filmet sikerült összehozniuk. 

Nem láttam még korábban filmet 4D-ben, így lehet, hogy más filmre is igaz, de én azt éreztem, hogy ezt a filmet érdemes volt így nézni, nagyon sokszor repültek benne, zuhantak, beleestek ebbe-abba, ilyenkor jókat szórakoztunk azon, hogy miket csinál velünk a szék, aztán persze a megható részeken jókat sírtunk - így egy elég intenzív élménnyel lettünk gazdagabbak.

Persze azt sem hallgatnám el, hogy nem egészen értettem, hogy miért kell a nézőket mindig zötyögtetni, amikor például a vásznon szalad egy kutya - az elején kicsit nehéz is volt így koncentrálni magára a történetre.

Pedig a történet igazán érdemes az odafigyelésre. Mexikóban járunk, halottak napján. Az itt élők kiteszik házi oltárukra elhunyt családtagjaik képét, néhány személyes tárgyukkal együtt. A temetőt elárasztják a virágok, gyertyák valamint a halottak számára kitett ételek. Az emberek úgy hiszik, hogy azok a halottaik, akiknek a képét kitették az oltárra, ezen az éjszakán visszatérhetnek a családjuk körébe. A főszereplő egy 12 éves kisfiú, Miguel, akinek a családjában tilos a zenélés, így csak titokban gitározik. Amikor a nagyanyja rájön erre, eltöri a gyerek gitárját. Miguelnek azonban még aznap éjjel szüksége van egy gitárra,így úgy dönt, hogy ellopja már halott bálványának a gitárját a temetőből. Igen ám, de ezen az éjjelen az embereknek adniuk kell valamit a halottaknak és nem elvenni tőlük, így Miguel keserűen megbűnhődik tettéért: az alvilágba kerül, ahonnan csak akkor juthat vissza az élők közé, ha egy rokona az áldását adja rá. 

Szerintem zseniálisan oldották meg a film készítői, a halottak egyáltalán nem ijesztőek, sőt, ők ijednek meg az élő kisfiútól. Ugyanakkor szerintem is kicsit megtévesztő a 6-os karika, vannak más lények is a filmben (nem tudnám megmondani, hogy pontosan mik azok), amik bizony egy kisiskolás számára még túl rémisztőek lehetnek.

Például őrá gondolok:

Coco a főszereplő kisfiú dédnagymamája, aki már nem igazán ismeri fel a családtagjait, de még emlékszik arra a dalra, amit az apukája énekelt neki, mielőtt végleg elhagyta a családját (Emlékezz rám, magyar szöveggel itt.)

Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez a 2013-as Frozen (Jégvarázs) Oscar díjas dalának, a Let it go (Legyen hó) alkotói írták a dalokat. És igen, a Coco-ban is énekelnek, de nem úgy, hogy egy-egy szereplő a történettől függetlenül dalra fakad. Itt a főbb szereplők már eleve muzsikusok: az énekes-gitáros kisfiú, bálványa a híres énekes, a zeneszerző Hector és még más zenészek között játszódik a történet.

Ez a film, miközben szórakoztat, megmutatja számunkra más népek kultúráját is. Én a magam részéről most sokkal közelebb érzem magamhoz a mexikóiakat, mint eddig bármikor. És lehet, hogy most már szívesebben hallgatom az idősebbek történeteit a felmenőimről. Vagy nem. De nem ez ennek a posztnak a témája.